Brownstones, water towers, trees, skyscrapers
Writers, prize fighters and Wall Street traders
We come together on the subway cars
Diversity unified, whoever you are
We're doing fine on the One and Nine line
On the L we're doin' swell
On the number Ten bus we fight and fuss
'Cause we're thorough in the boroughs and that's a must
I remember when the Duece was all porno flicks
Running home after school to play PIX * 1
At lunch I'd go to Blimpies down on Montague Street
And hit the Fulton Street Mall for the sneakers on my feet
Dear New York I hope you're doing well
I know a lot's happen and you've been through hell
So, we give thanks for providing a home
Through your gates at Ellis Island we passed in droves
Testi Canzoni
Brooklyn, Bronx, Queens and Staten
From the Battery to the top of Manhattan
Asian, Middle-Eastern and Latin
Black, White, New York you make it happen

The L.I.E. the B.Q.E
Hippies at the band shell with the L.S.D.
Get my BVD's from VIM
You know I'm reppin' Manhattan the best I can
Stopped off at Bleeker Bob's got thrown out
Sneakin' in at 4:00 am after going out
You didn't rob me in the park at Dianna Ross
But everybody started looting when the light went off
From the South South Bronx on out to Queens Bridge
From Hollis Queens right down to Bay Ridge
From Castle Hill to the Lower East Side
From 1010 WINS to Live At Five
Dear New York this is a love letter
To you and how you brought us together
We can't say enough about all you do
'Cause in the city were ourselves and electric too

Brooklyn, Bronx, Queens and Staten
From the Battery to the top of Manhattan
Asian, Middle-Eastern and Latin
Black, White, New York you make it happen

Shout out the South Bronx where my mom hails from
Right next to High Bridge across from Harlem
To the Grand Concourse where my mom and dad met
Before they moved on down to the Upper West
I see you're still strong after all that's gone on
Life long we dedicate this song
Just a little something to show some respect
To the city that blends and mends and tests
Since 911 we're still livin'
And lovin' life we've been given
Ain't nothing gonna take that away from us
Were lookin' pretty and gritty 'cause in the city we trust
Dear New York I know a lot has changed
2 towers down but you're still in the game
Home to many rejecting know one
Accepting peoples of all places, wherever they're from

Brooklyn, Bronx, Queens and Staten
From the Battery to the top of Manhattan
Asian, Middle-Eastern and Latin
Black, White, New York you make it happen

1) Treci zilnic prin nişte întîmplări deosebite care îţi marchează fundamental existenţa, de exemplu mergi uneori cu metroul. De ce este interesant cotidianul?

Păi nu am parte de altceva :(  Oricum, toate chestiile cul şi trendy se întâmplă acolo, deci n-aş schimba asta pentru nimic în lume. Poate doar pentru nişte bonuri de masă. Da, astea ar fi cul, că poţi să iei şi pizza pe ele.

2) Blogurile sînt multe dar lumea lor este mică şi gravitează pe vreo cîţiva sori. Tu cine ziceai că eşti?

Adrian Ciubotaru. Îţi recomand blogul meu, adrian.filozofie.ro.  Îmi pare rău că nu mai am cărţi de vizită; aş fi vrut să îţi dau şi ţie una.

3) Lămureşte-mă şi pe mine odată pentru totdeauna... Ce înseamnă FHM?

Cică e "For Him Magazine", dar nu bag mâna-n foc. Mircea Badea ştie mai bine, ar trebui să-l întrebăm pe el.

4) Introspecţie: Cine a fost primul, Gogu sau Kaizer?

Mama lui Ştefan cel Mare, clar. După ea, în ordinea numerelor puse la Loto duminica trecută, întâi Gogu şi apoi Kaizer.

5) Viitorul este luminos. De ce departe de politică?

Sunt prea anorexic pentru politică şi, deşi încerc să mai pun câteva grame pe mine, se pare că nu voi fi prea curând în condiţia fizică optimă pentru aşa ceva. Păcat, aş fi fost un primar de judeţ excelent.  Aş fi dat drept de vot femeilor, aş fi astupat nişte gropi din şosele şi aş fi declarat musca animalul oficial al judeţului (muştele sunt nişte orătănii amuzante, jur).

6) Eşti autorul propriului tău argou. Un dicţionar, ceva?

Bună idee, nene! O facem şi pe-asta!

7) Întrebarea de oracol. Care este cel mai important moment din viaţa lui Gogu Kaizer? Din viaţa de zi cu zi, zic eu.

Răspuns de oracol: idem 7.

8 ) Lipsesc şi eu puţin că am o treabă. Ne vedem la întrebarea următoare.

La ce oră?

9) Te pricepi la matematică. Ştiu eu. Să se calculeze cantitatea maximă de aur care poate fi transportată de către un cocalar prin purtare directă.

Cea mai maximă cantitate de aur care poate fi transportată de către un cocalar prin purtare directă este direct proporţională cu raportul dintre masa cocalarului la puterea q supra radical din minimul greşelilor gramaticale pe care acesta le face într-o oră, unde q = o valoare random monstruos de exagerată mai mare strict decât 1, iar radicalul din minimul greşelilor gramaticale pe care acesta le face într-o oră e de fapt 1. Hai că asta a fost uşoară, am avut-o şi la admiterea la Facultatea de Formule Matematice Irelevante.

10) Dacă Scorpia nu e, nimic nu e. Comentezi?

Asta e o întrebare capcană, clar. Cel mai indicat în această situaţie este să încerc să evit să dau un răspuns direct aberând puţin pe tema evitării unui răspuns la o întrebare capcană. În acest fel, cred că integritatea masculină îmi rămâne oarecum intactă (mai mult decât atât nu se poate, oricum) şi, în plus, chiar dacă Scorpia vede acest răspuns, situaţia va fi destul de ambiguă încât să-mi fie în avantaj.  Sau ceva de genul.

http://kaizergogu.blogspot.com/

adrian.filozofie.ro

Pe cine va stresa Nenea Cosmos cu non interviurile sale? Pe voi, pe cititori. Cui va pune Nenea Cosmos întrebări? Unor oameni. Vor răspunde? Noi zicem că da. Vedete? Probabil.

10/10

Ametlikult mu lemmiktee alates praegusest. Ma olen pärnaõieteed saanud küll varem, aga see on eriline. See on perfektne. Koltunud kapinurgast väljaurgitsetud vana purgike, justkui Pandora laeka antiaine. Ma pole täiesti kindel, et need pärnaõied on, aga peaksid ikka olema. Maitse on kui igavene päikesepaiste, kui Kaera-Antsu küpsised maanteekraavis, kui Paha Polly - Naerame, kui esimesed kevadised liblikad nooruses, kui tunne, mida kogeti kõndides suvisel Aia tänaval, kus kunagi veel koorus lõõmava päikese käes värv väikestelt puumajadelt, Pärnu ranna poole, käsikäes ema ja vanaemaga. Kes teab, see teab...

]]> http://nowshowing.wordpress.com/?p=303 Sat, 10 May 2008 17:07:31 +0000 hoipoloi http://nowshowing.wordpress.com/?p=303

Ewan McGregor And Charley Boorman - Long Way Round [Special Edition]

However, I noticed something over the last few days that's been bothering me, at first, I thought that the solemn look on Obama's face over the last week or so was all about this business with his pastor. There seems to be something about Obama's body language that's been bothering me, and I can't put my finger on it.

I can't help feeling that there's a possibility that Obama may have been threatened in some way, perhaps his family as well, by someone or an organization that is powerful enough for Obama to take the threat very seriously.

What really makes me suspicious is the almost gleeful abandon that both Clintons have been displaying over the last few days. On the cable news stations, all you hear is how both of the Clintons seem to be back on their game.

Why are they so happy?

They both seem to have the, I know something you don't know, look on their faces, are they aware of a threat made to Obama? I don't suspect the Clintons would have anything to do with any threat towards Obama, but knowing about a threat and taking advantage of Obama's situation would not be beyond the realm in which the Clinton's are willing to operate in. They can be very cut throat.

Now I have waited to Wednesday before posting this Blog, to see, if I would have anything else to add, and I do.

Obama has definitely reclaimed the higher ground, in which I'm pleased to see.

However, did you see the amount of security that was surrounding Obama and his wife after his victory speech? There were seven or eight security men surrounding him and his wife at all times, and you could tell by watching how seriously they were doing their jobs protecting the Obama's that they seem to be on high alert.

When you contrast that with the two or three security men with the Clintons that I could see, after her speech, who seemed to be casually keeping an eye on things, it makes me wonder if my gut feelings about Obama being threatened recently, was right?

I cannot prove anything beyond my gut feeling, but something stinks, I can feel it.

If someone could post on YouTube a clip, showing the security detail surrounding the Obama's, after his speech, you would see what I'm talking about.

I just hope that I'm wrong.

Superman: The Music (1978-1988) "Blue Box" (2008)

Film Score Monthly's second box set (FSMBOX02 available worldwide exclusively through Screen Archives Entertainment) sees complete movie scores for the Christopher Reeve films joined by the songs from Superman's III and IV and the score composed for the 1988 animated television series presented in a tidy blue box with a comprehensive hardcover book of history and annotation.

10/10

While it's worth the money and 10/10 just for the best ever version of the best ever movie score (Superman: The Movie, by the way) this box set delights with the previously unavailable Superman IV score by John Williams and Alexander Courage which is surprisingly and genuinely very good indeed.

Superman: The Movie

This is the bestest ever version of the bestest ever score. Containing details I've never heard before and a clarity that simply takes the breath away, this is remarkable from beginning to end.

Superman II

Strange how the original Superman: The Movie tingles the spine, wrestles your attention and inspires the soul. Ken Thorne's retread of the same themes are fine but none of these things. For many years it has suffered from an underwhelming movie presence but this CD reveals that to be due to inadequate care in sound mixing as the orchestra sounds fine.

Superman III

Ken Thorne delivers a score largely devoid of melody and over-burdened with music academy loops of off-the-shelf clichés though, to be fair, there are a couple of decent Gus snippets. An online interview with Superman Cinema sees Thorne comment that he didn't like the tone or content of Superman III and found the scoring job really tough. It shows. This complete soundtrack also includes unused (in the movie) Giorgio Moroder efforts which are without sparkle and, surprisingly, catchiness. Though They Won't Get Me is quite good fun, this is a disappointment from a talented songwriter. Superman III is, without question, the worst of the soundtracks.

Superman IV

This is the hidden treasure of this set and the content that really makes the expensive price tag go down nice and easily. Though it gets off to a slightly shaky start, Alexander Courage and John Williams soon start delivering a soundtrack that gets better and better as it goes on. It's a fun, bombastic, and, at times, remarkably elegant score.

What's really interesting is hearing the beginnings of John Williams more widely heard scores inside his themes for Superman IV. You can hear the genesis of the Hook score in the Jeremy theme and Harry Potter in the Nuclear Man theme.

As another compliment, Williams' Lacy's Theme is as lovely as anything Williams has ever written and highly reminiscent of the great Henry Mancini in its melodic romanticism.

Also, surprisingly, Paul Fishman's pop songs are largely quite good with plenty of beat and bounce.

Superman: The Animated Series and Other Bits and Bobs

Ron Jones' score for the 1988 animated series is entirely satisfactory and boasts a couple of attention-wresting moments. The other stuff is largely interesting and includes album versions of Williams' work from the original Superman: The Movie soundtrack album.

Slimm Says

For soundtrack collectors, for Superman: The Movie fans, especially for John Williams fans (Superman IV was essentially a lost Williams until this release), Superman: The Music is a luxury they will want to save their pennies for.

Night of the Living Dead (1968)

"Senki sem tudja, honnan jöttek...
Senki sem tudja, mitõl éledtek fel...
De az biztosan látszik:
Emberi húsra éheznek!"

Ki a rendező: George A. Romero, a horror- és zombifilmek koronázatlan királya és egyben reformere, aki a rendezés mellett írással, színészettel és zeneszerzéssel is foglalkozik. Korai éveiben főleg rövidfilmeket és reklámfilmeket forgatott. A hatvanas évek végén, 1961-ben barátaival együtt megalapította az Image Ten Productions céget, majd John A. Russo segédletével 1968-ban közösen elkészítették minden idők leghíresebb horrorját, Az élőhalottak éjszakáját, mely örökre meghatározta ezen műfaj irányvonalát, sőt az egész filmgyártásét is (a neves National Film Registry of the Library of Congress 1999-ben érdemesnek tartotta megőrizni a film egy kópiáját). A produkció bemutatása után szinte azonnal kultuszfilmmé avanzsált, és Romero felépített egy olyan zombiuniverzumot, melyet máig sokan próbáltak meg lemásolni, de egyikük sem volt képes felvenni a versenyt a mester mindmáig érezhető legnagyobb hatású alapművével, és mely univerzum trilógiaként folytatta szárnyalását még két remekbeszabott folytatással, nevezetesen a Holtak hajnalával (Dawn of the Dead, 1978) és a Holtak napjával (Day of the Dead, 1985), mely a sorozat legköltségesebb és legnagyobb volumenű darabja lett.

Romero zombifilmjeivel vált igazán elismert rendezővé, de természetesen nevéhez más stílusú alkotások is fűződnek. Tett egy kitérőt például a dráma irányába az 1971-es, There's Always Vanilla c. filmjével. 1977-ben elkészítette a Martin-t, mellyel megreformálta a vámpírtörténetek műfaját. A film további érdekessége, hogy ebben a filmben dolgozott először Tom Savini trükk- és maszkamesterrel, aki később rendszeres alkotótársává vált. Továbbá Romero rendezte a Csonttörő (2000) című horrort is, illetve Stephen King: Halálos árnyék (1993) c. könyvét is ő vitte vászonra.

Ki játszik benne: A színészpaletta igencsak ismeretlenül csenghet sokunk számára, hiszen szinte egyikük se nagy név. Duane Jones színesbőrű amerikai színész például ezzel a filmmel kezdte hollywoodi pályafutását (majd szerepelt a Vámpírok c. 1986-os horrorban illetve az 1984-es Beat Street című drámában is, mely az 1980-as évek amerikai hip-hop kultúráját mutatta be). Továbbá feltűnik még a filmben Judith O'Dea amerikai színésznő, aki szintén ezzel a filmmel debütált, ő később játszott a Kalóz (1978) c. drámában parádés színészek társaságában, de ismerős lehet a 2004-es Klausztrofóbia c. horror-thrillerből is.

Mi a sztori: Barbara (Judith O'Dea) testvérével apja sírjára visz koszorút. A temetői látogatást azonban csak a fiatal nő éli túl, mivel testvérét, Johnny-t megöli egy váratlanul felbukkanó elkorcsosult emberi lény. Félelemmel teli menekülés veszi kezdetét, és Barbara egy elhagyatott házban próbál menedéket keresni, de borzalommal tapasztalja meg a véres és csontig hatoló valóságot: a tulajt bestiálisan megölték, és a hullaszerű lények egyre nagyobb számban támadnak. Szerencsére idejében érkezik a segítség Ben (Duane Jones) személyében, aki végül segít a lánynak. Elbarikádozzák magukat egy házban, ahol kiderül, hogy nem csak ketten vannak, rajtuk kívül ugyanis még öten leltek itt menedéket. Összesen tehát hét ember próbálja meg túlélni az ismeretlen eredetű lények agresszív támadását, miközben lassan kénytelenek rájönni, hogy ebben a vészterhes szituációban az igazi ellenség saját maguk között keresendő. A ház körül keringő zombikat azonban mit sem érdekli a házban rekedt emberek ellenségeskedései, érzelmei vagy és morális dilemmái: ők csak emberi húsra vágynak!

Értékelés: Amikor először láttam Romero híres zombitrilógiájának második fejezetét, a Holtak hajnalát, azonnal éreztem, hogy ez bizony más mint a többi hasonló stílusú alkotás. Amikor megtudtam, hogy egy legendás trilógia közbülső része, alig vártam, hogy a másik két részt is megkaparinthassam. Imáim meghallgattattak, pár napja ugyanis sikerült hozzájutnom a legendás első részhez illetve a saga befejező részéhez, a Holtak napjához is. Ez utóbbi nagyon gyengére sikeredett (ezt a bevételek és a kritikák is alátámasztják), ezért inkább az első részre, a kultklasszikus Az élőhalottak éjszakájára esett a választásom. Kicsit félve tettem be a DVD lemezt a lejátszóba, hiszen hiába a rengeteg impozáns díj, bevétel és pozitív kritika, egy kicsit megrémített a film kora (te jó ég, ha belegondolok, hogy immár 40 [!] éves, tényleg kiráz a hideg). Azonban szerencsére nagyon kellemeset csalódtam!

1968. Még leírni is elképesztő, a film négy évtized alatt semmit sem veszített fényéből, ma is ugyanolyan fényes glóriával ragyog mint sok-sok évvel ezelőtt a bemutatójakor. Eleinte nem értettem, hogy miként emelkedhetett eme alkotás kultstátuszba, de a megtekintése után teljesen meggyőzött ez a darab. Sok olyan motívum található benne, mely segít megérteni, hogy a rendező mit is akart üzenni nekünk, és ha ez sikerül, akkor döbbenünk rá igazán, hogy Romero valóban úttörőnek számított nemcsak az ilyen stílusú filmek, hanem az egész filmgyártás terén: volt bátorsága olyat mutatni, kimondani és kifejezni filmjeiben, amit előtte szinte senki sem mert...

A film hihetetlenül jól indít: a zene sejtelmes és félelmetes, talán Kubrick Ragyogás c. filmjéhez tudnám hasonlítani. Semmi teketória, bele a közepébe. Kiváló döntés, figyelmünk egy pillanatra sem kalandozik el, mindvégig fenntartja a feszültséget, és az adrenalint is az egekbe emeli. Nagyon jellemző az a rendezői-operatőri fogás, ahogyan rendkívül hatásosan ráközelítenek a színészek arcára, kihangsúlyozva ezzel érzelmeiket (jó példa erre Hitchcock Psycho-ja is!). Az árnyékokkal és a megvilágítással is profin bánik Romero, ezekkel is érzékeltetve az érzelmi töltetet, a feszültséget, illetve az adott szituációra való reakciót.

A másik olyan momentum, amitől egy kicsit szintén ódzkodtam, az a zombik megalkotása volt. Persze ma már sok része megmosolyogtató a filmnek - főleg a mai elképesztő trükkökkel operáló filmeknek és a technika őrült fejlődésének köszönhetően -, de ha ezektől eltekintünk, akkor ezt bizony a hatvanas évek végén minimálköltségvetésből nem lehetett egyszerű összehozni. Nem tudom, de nekem az ebben a filmben látott élőhalottak valahogy sokkalta ijesztőbbek voltak mint a mai filmek hihetetlen részletességgel megalkotott rothadó testű zombijai, amik valljuk be, mára már igencsak eltávolodtak az eredeti klasszikustól. Az itteni lényeknek ugyanis pont abban rejlett a félelmetességük, hogy nagyon is emberiek voltak, nem voltak agyonmaszkírozva vagy animálva. Egy személyben testesítették meg a szánalomra méltó emberi fajt és a félelmetes élőhalottat: csakúgy mint ahogy nekünk is két énünk van, ez rájuk is hatványozottan igaz volt, noha persze más értelemben. Lassan, emberien mozogtak, és az orgánumuk is sokkal félelmetesebb volt. A hörgések, morgások, különféle hanghatások rendkívüli módon teremtették meg az alaphangulatot, és tökéletesen elhitették velem, hogy ezek valóban élőhalott teremtmények, akik feltámadtak, folytatják itteni létezésüket, miközben elvesztettek minden olyan érzelmet, ami valaha emberré tette őket, bár egyetlen tulajdonságuk mégis megmaradt: ez pedig nem volt más mint az ösztön, a túlélés ösztöne!

Nagyon tetszett, hogy a filmben a zombik pont attól a dologtól féltek legjobban, ami szinte egyidős az emberrel, és amitől már kezdetektől fogva az állatok is velünk együtt rettegnek, nevezetesen a tűztől. Kiváló ötletnek tartom ezen motívum belecsempészését a filmbe: jól érzékelteti a fentebb említett alapösztönt, mely egyetlen kicsiny szelet formájában ott él még bennük valahol mélyen.

A zombik külső megjelenése, ábrázolása rendkívül változatosra sikeredett: van itt idős asszony, fiatalember, meztelen nő. Mindenki pontosan ugyanúgy jelenik meg a filmben, ahogyan a végzetük az átváltozáskor érte őket. Minden részlet teljesen természetesen és hitelesen van kidolgozva.

A zombik megalkotásakor Romero-t érezhetően illetve szemmel láthatóan nagyban inspirálta Richard Matheson I Am Legend című munkája, de ugyanigy hatással lehettek rá a Mesék a kriptából képregények vagy az 1959-es Invisible Invaders című B-film is. Egyébként is le a kalappal az itt megjelenített látványvilág előtt, főleg annak tudatában, hogy a film nevetségesen alacsony büdzséből gazdálkodott: hihetetlen, de mindössze 115 ezer dollárból hozták tető alá a movie-t, ami valljuk be igencsak mosolyra fakasztó, no nem csak a mostani közel 200 milliós tripla A-kategóriás költségvetésű produkciókhoz képest, hanem az akkori filmekre szánt bankókra értendően is. Jó példa erre az 1963-as Kleopátra, melynek költségvetése 1 millió (!) dollár volt, és mind a mai napig a világ legdrágább filmjének számít (az az akkori 1 millió, jelenleg kb. 400 milliónak felelne meg). Persze esztelenség lenne a két film között párhuzamot vonni (márcsak a műfaji különbségek miatt is), de talán még a Kleopátra sem ért el akkora kultuszt, mint amekkorát ez az alacsony költségvetésű Romero-film!

Érdekesség egyébként, hogy maga a film végig fekete-fehérben lett rögzítve, és a kevés statiszta helyett is sokszor maguk a producerek álltak be játszani! A költségek alacsonyan tartása végett Romero szinte mindent magára vállalt: kezdve a rendezéstől az író, vágó és operatőr feladatokon át egészen a színészkedésig. Megmosolyogtató, de nagyon ötletes dolog, hogy a filmben a vért csokoládésziruppal helyettesítették, mert így az nem ütött el a fekete-fehér képi világtól, és állaga sokkal hatásosabban érzékeltette a vér sűrűségét. Zseniális ötlet! Egyébként is az egész produkció újabb bizonyítéka annak, hogy nevezetesen kis költségvetéssel, jó színészekkel, szakértelemmel és ragyogó ötletekkel is lehet maradandó és mintapéldaként követendő kultfilmet forgatni (több horrorra is igaz ez egyébként, gondoljunk csak a Texasi láncfűrészes mészárlásra, a Halloween-re vagy az Ideglelésre).

A színészi alakításra szintén kitérnék. Egy kicsit mosolyogtató, hogy pont egy horrornál szeretnék erről beszélni, de mégis azt kell mondanom, hogy a színészek nagyon jól játszottak, és ahhoz képest, hogy szinte az egész produkció noname szereplőkből állt, le a kalappal előttük. Természetesen nem várhatja el az ember, hogy egy ekkora költségvetésnél Cary Grant vagy Elizabeth Taylor szintű tehetségek jelenjenek meg a vásznon, de amit eme színészek ki tudtak hozni a szerepükből, azt ki is hozták. Nekem egyébként az '50-es, '60-as, '70-es vagy akár még a 80-as évek horrorokban játszó színészei is valahogy sokkalta jobban megmaradtak mint a mai tucatsztárok. Valahogy az akkori horrorokban jobb volt a színészi játék, hitelesebbek voltak, a színészek is jobban azonosultak filmbeli karaktereikkel. Manapság meg mi kell egy "jó" horrorhoz: egy nagymellű bombázó csaj, egy jóképű Adonisz, agyatlan történet, jóadag vulgaritás, esztelen vérengzés, gore ezerrel, és már kész is a produktum, ami az esetek legnagyobb részében sajnos a kutyának sem kell, persze tisztelet a kivételnek! Régebben ez nem így volt szerintem: akkoriban nem lehetett sztárocskákkal bármit eladni, a horrorokban játszó színészek is jobban becsülték munkájukat. Anno voltak újítások, frappáns ötletek, követendő irányvonalak, ma már sajnos kifogytunk ezekből, ezért is gyártanak futószalagon rengeteg középszerű, egyszer nézhető tucatfilmet, amikben a címszereplő hölgyeményre is csak azért emlékszünk, mert a fél melle kilógott a filmben. Ezen sztárocskákhoz képest az itteni színészek nagyon is jól játszottak, le a kalappal előttük!

A másik olyan pont, amiért a film kilógott az akkori kor filmjei közül, az Romero kíméletlen társadalomkritikája volt, mely görbe tükröt tartott a kor embere elé, bár ez szinte minden filmjére igaz. Gondoljunk csak bele: a film 1968-as, javában tombol a hidegháború, túl vagyunk a kubai rakétaválságon (1962. október 24.), pár éve javában tart a vietnámi háború, Kennedy elnököt 1963-ban megölik Dallasban, Amerikában tombol a rasszizmus és az az elleni harc (Martin Luther King is pont ebben az évben veszti életét egy merényletet követően). Vészterhes időszak, pattanásig feszült idegek. Na de hogy jön ide Martin Luther King meg a rasszizmus? Nos egy feketebőrű színészt kicastingolni a főszerepre eléggé bátor cselekedetnek számított akkoriban, arról nem is beszélve, hogy a történetben egy ponton ez a fekete férfi kezet emel a másik főszereplő, fehér nőre, Barbarára. SPOILER Vagy az se semmi, amikor a fehér férfiakból álló felmentősereg zombinak nézi Bent, lelövik, húskampókkal kivonszolják és tűzre vetik a tetemét! SPOILER VÉGE Ezeket a jeleneteket abban az időben így vászonra álmodni nem semmi merészség volt Romero részéről, de a rendező mert újítani, és felvállalta a kényes témákra való egyértelmű utalásokat, melyek az akkori éra társadalmát meghatározták. Szélsőséges dolgokat tárt a mozinézők elé, és a filmben látható provokatív és bizarr jelenetek csak még tovább sokkolták az akkori nézőközönséget. Ott van példának okáért a zombivá váló kislány, aki szétszabdalja saját anyját, majd eszik belőle! Ez alaposan megbolygatta a nézők lelkivilágát, mivel ilyen merész és naturalista jelenetekkel ritkán találkoztak az emberek a mozivásznon. A film azonban ennek ellenére is siker lett: a közönség értékelte a filmet, vette a rendező célzásait, az emberek nem fordultak el tőle, sőt egyenesen követelték a folytatást (amit aztán szintén óriási ováció övezett). Az Élőhalottak éjszakája azonnal kultfilmmé avanzsált!

Úgy érzem, örökre nyomot hagyott bennem ez a film. Élvezettel és félelemmel néztem végig minden egyes percét, és ez csak nagyon kevés produkcióról mondható el nálam. Egyszerűen nem tudok róla rosszat mondani, talán a szűk költségvetésből adódó hátrányokat (pl. a fekete-fehér képi világot) sorolnám a negatívumok közé, de ez inkább csak szőrszálhasogatás. Ki tudja, talán még mindig jobb ez mintha egy gigaprodukciót kaptunk volna színes körítéssel.

Romero mesterien mert újítani, és olyan filmet alkotott, ami nem csak rendezőknek, hanem generációknak is meghatározta az életérzését és gondolkozásmódját, és amely mindmáig követendő példaként szolgál az utókor számára. Kötelező és kihagyhatatlan film! 10/10

Pozitívumok:
- a horror- és zombifilmek koronázatlan királya
- fantasztikus ötletek, kiváló színészi játék, lenyűgöző trükkök
- negyven év távlatából is klasszikus kulthorror

Negatívumok:
- aki tud valamit, írja meg :)

God of War är ett makalöst bra spel. Jag köpte det med en idé om att det var ett Prince of Greece, men det var så mycket mer. Och nu talar jag inte illa om PoP-spelen - jag gillar dem med. Men GoW, det går knappt att beskriva med ord, jag gillar allt - fighterna, bandesignen, miljöerna, storyn, musiken. Samtliga delar i spelet är på snudden till perfekta.

- Men fighterna, blir de aldrig repetitiva? invänder tvivlaren. Nej, de blir de inte - med alla upplåsbara vapen och attacker och avslutande attacker i form av "minispel" eller vad man ska kalla dem.

- Men pusslena, är inte de för lätta? Och den låsta kameran, kan inte den vara frustrerande? Och hållbarheten, det varar väl inte speciellt länge? invänder tvivlaren.

Nu har han, tvivlaren, struptag på mig. Pusslena är barnsligt lätta och kameran har drivit mig till vansinne när jag inte kan se mina fiender riktigt. Tvivlarens sista argument är dock tvivelaktigt - även om vi inte snackar om någon längre spelupplevelse här tror jag att det går bra att spela om det här spelet ett antal gånger. (Usch, vad jag är sugen på God Mode just nu!)

Men hur skulle dessa små petitesser kunna skada ett spel som God of War? Det blir inte en skråma ens.

- Håll mun, tvivlaren! skriker jag, drar upp mina kaosblad och skär huvudet av honom. Nu invänder han inte så mycket längre.

Tja, det var väl recensionen för den här gången. God of War får av mig tio Risifrutti av tio möjliga. Det måste få det. Så det så.

10/10

Gran Turismo: The Real Driving Simulator 2 (1999)

1 player GT mode offline, 1 or 2 player Arcade mode offline.

Starting with lowly production cars, win races of all classes and disciplines to earn money to enhance your car and expand your garage, ultimately getting your hands on limited edition, ultra-rare full-on sportscars with outrageous performance.

10/10

The most comprehensive driving simulator by far at the time, Gran Turismo 2 has astounding breadth and is instantly brilliant in nearly every department. It's one and only weakness - it is too easy, a fact concealed only by its length - is not enough to prevent it getting the full ten. Polyphony Digital once again provide a wonderful showcase of brilliantly designed and rendered environments for their exemplary driving experience that is convincing, challenging and, crucially, fun.

Gran Turismo (1998)

10/10

Genre-defining racing game classic. I've taken another look at it almost ten years on now and the driving is as good as ever. Using a PC emulator, I had it set up with a high resolution display and analogue steering and analogue brake and accelerate on the Xbox 360 Controller shoulder triggers. Worked like a charm (aside from an humungous ePSXe-introduced dead-zone in the steering which has be got used to). Ridiculously, a lot of sim-slanted driving games since do not match this great game for that feel of being in control of a vehicle and knowing what it is doing from the vibration and screen feedback.

Artificial Intelligence: AI (2001)

"David is 11 years old. He weighs 60 pounds. He is 4 feet, 6 inches tall. He has brown hair. His love is real. But he is not."

Ki a rendező: Steven Spielberg, a négyszeres Oscar-díjas amerikai filmrendező, producer, KBE (a Brit Birodalom lovagja), aki korunk egyik legnagyobb, legsokrétűbb és legtermékenyebb filmrendezője. Szinte minden témában képes volt maradandót alkotni: a Schindler listájában a holokauszt borzalmaival, a Ryan közlegény megmentésében a háború viszontagságaival, míg a Münchenben a terrorizmus témájával foglalkozott. De ezen művek mellett olyan örökzöld klasszikusokat is köszönhetünk neki mint a horrorbeütésű Cápa; a sci-fi egyik alapműve, a Harmadik típusú találkozások; a kalandfilmek koronázatlan királyai, a Jurassic Park és az Indiana Jones trilógia; vagy személyes kedvencem, a szintén sci-fi vonalat meglovagoló E.T. a földönkívüli. Egyébként Spielberg nevéhez fűződik még a DreamWorks SKG filmgyártó és filmforgalmazó cég megalapítása is 1994-ben.

Ki játszik benne: Elég impozáns színészpalettát sikerült megnyernie Spielbergnek a filmhez. A főszerepben Haley Joel Osment-et, korunk talán legtehetségesebb gyerekszínészét láthatjuk, aki a Hatodik érzékben Bruce Willis oldalán már brillírozott egyszer (nem mellesleg Golden Globe-ra és Oscar-díjra is jelölték ottani alakításáért). Feltűnik Jude Law is, a tehetséges és sokoldalú színész, aki számos Oscar, BAFTA és Golden-Globe jelölést begyűjtött már (Hideghegy, A.I, A tehetséges Mr. Ripley). Továbbá meg kell még említenünk a nagyszerű William Hurt-öt (Erőszakos múlt, A híradó sztárjai) illetve az ezúttal narrátor szerepben feltűnő Robin Williams-et is.

Mi a sztori: A XXI. század közepére a globális felmelegedésnek köszönhetően a sarki jégsapkák megolvadnak, szinte teljesen eltűnnek, és az így megemelkedett világtenger elárasztja a part menti sűrűn lakott városokat. Az emberiség a véget elkerülendő szuperintelligens komputereket alkot, amik lehetőséget teremtenek számukra a túlélésre. A technika fejlődése megállíthatatlanul tör előre, és a számítógépek érző, álmodó, szeretni vágyó robotokat hoznak létre, melynek mintapéldánya egy kis robot (Haley Joel Osment) lesz.

Egy fiatal pár - Monica (Frances O'Connor) és Henry Swinton (Sam Robards) - nemrégen veszítette el kisfiát, azonban a bánattól és fájdalomtól szenvedő pár számára váratlan lehetőség bukkan elő a semmiből: örökbefogadhatják a fentebb említett kis robotot, David-et, akit teremtője, Hobby professzor (William Hurt) saját elhunyt fiának képére alkotott. Egyikőjük sem sejti azonban, hogy David más mint a többi robot: mindennél jobban vágyik a szeretetre, és legfőbb vágya, hogy viszontszeressék.

Értékelés: Az A.I. meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült bemutatása után, ez látszik is több neves kritikus véleményén illetve az átlagnézők értékelésén is. Az azonban elodázhatatlan tény, hogy a XX. század egyik legnagyobb rendezőegyénisége, Stanley Kubrick utolsó filmterve alapján készült. Kubrick-ot már korábban is foglalkoztatták a modern kor technikai vívmányai, el is kezdte írni a filmhez a forgatókönyvet, de befejezni sajnos már nem tudta, ezért rábízta rendezőbarátjára, az egyetlen olyan emberre, aki szerinte képes vászonra álmodni géniuszának legutolsó fejezetét. Ez a bizonyos barát pedig nem volt más mint korunk egyik legnagyobbja, Steven Spielberg, aki látván a filmterveket azonnal elfogadta a megtisztelő feladatot, és lelkesen elkezdett dolgozni annak megvalósításán. Két rendezőzseniről van itt szó: az 1999-ben elhunyt sokoldalú géniuszról, aki az alapötletet szolgáltatta, illetve a jelenleg élő talán legnagyobb renoméval rendelkező direktorról, aki mindezt méltó módon vászonra varázsolta.

Maga a film szerintem igen sokat merít a XX. század egyik legnagyobb sci-fi írójának munkásságából. Isaac Asimov-ról van szó, aki az Alapítvány-Birodalom-Robot Univerzumával halhatatlanként írta be magát eme műfaj legnagyobbjai közé, és műve azóta is etalonként szolgál az utókor számára. Persze érdemes megemlíteni Arthur C. Clarke-ot, Brian Aldiss-t illetve Ian Watsont is (ez utóbbi többszörös Hugo- és Nebula-díjas író, legismertebb művei nálunk az Inkvizítor és az Űrgárdista), akik Kubrick-kal együtt mind-mind hozzájárultak a film alapjául szolgáló történet megírásához.

A kétszáz éves ember is hasonló morális témát feszegetett (Asimov novellája alapján), bár szerintem az A.I. sokkal mélyebb annál: minden eddiginél jobban keresi a választ olyan kérdésekre, hogy vajon rendelkezhet-e egy robot emberi tulajdonságokkal, illetve képes-e egy ilyen teremtmény valódi érzelmek kimutatására.

Adott tehát jópár sci-fi író és két kultrendező, egy olyan csapat, melynek tagjai külön-külön is alkottak már maradandót, de hogy együtt mire voltak képesek, nos az alább kiderül!

Hiszem, hogy egy filmkritika megírásához akkor érdemes virtuálisan tollat ragadni, mikor az élmények még frissek, a mű hatása alatt állunk és lelki szemeink előtt még peregnek a film eseményei. Ennek megfelelően cselekedtem hát az A.I. esetében is. Nem is tudom, hányadszor látom már, de még mindig elönti szívem a szeretet a film magával ragadó hangulatának köszönhetően. Nem egyszerű erről a műről írni, egyébként is nagyon mély morális témát feszeget, de azért megpróbálom.

Nos, ami már a film elején nagyon megnyerő volt, az a nem is olyan távoli jövő emberközeli ábrázolása. A globális felmelegedés az egyik legfájóbb és legfoglalkoztatottabb témája az emberiségnek, úgy gondolom, remek választás volt ezzel indítani a filmet.

A film maga a robotokról és az emberek hozzájuk való viszonyáról szól. Ahogyan Isten is megteremtette az embert saját képmására, úgy mi is létrehoztuk saját alteregóinkat ún. mechanikus organizmusok formájában. Ezek szinte ugyanúgy néznek ki mint mi, bár érzéseik nem annyira kiforrottak mint a mieink. A kezdeti robotok még nem rendelkeztek mély érzelmekkel, azonban a Hobby professzor által teremtett robotfiúnak köszönhetően ez gyökeresen megváltozott. A szeretet az emberi kapcsolatok legfontosabb lételeme, bár azért valljuk be, a kis David teremtésének célja nem pusztán technológiai csoda megalkotása volt, Hobby elsődlegesen saját elvesztett fiát próbálta meg pótolni David személyében. Egyfajta önzés ez a részéről: maga a motiváció dícséretes, de nem biztos, hogy erkölcsös is.

Ezzel pedig el is érkeztünk magához a kis robotot alakító főszereplőhöz, Haley Joel Osment-hez. A forgatáskor még a 14-et (!) sem töltötte be, mégis elképesztő, hogy ez a srác milyen tartalékokat volt képes felmutatni. A Hatodik érzékben is remek volt, de itt szó szerint megdöbbentő alakítást nyújtott. Az ártatlan kék szem, az aranybarna haj, a film elején a fehér öltözete szinte angyali megjelenést kölcsönzött neki. Az első pár jelenetében nem sokat beszél, inkább a testbeszédével kommunikál, mégis együtt nevetünk és együtt könnyezünk vele. Igazi érzelmekkel rendelkező robotot alakít, aki a szeretetre lett programozva, ez létezésének egyetlen célja, ez élteti és csak erre vágyik. Nagy piros pont Spielberg-nek, hogy Joel Osment-et castingolta ki, mert egy ilyen összetett szerepet csak nagyon kevesen tudtak volna ennyire jól eljátszani. Le a kalappal előtte, csakúgy mint az édesanyját alakító színésznő előtt.

Frances O'Connor a kezdetben a robottól idegenkedő édesanyát alakítja, aki később nyílik meg ugyan, de annál jobban kedveli meg David önzetlen természetét. Kialakul a családi idill, de mint tudjuk, semmi sem tarthat örökké, így David boldogsága is csak addig tart, amíg a házaspár valódi gyermeke fel nem ébred a kómából és haza nem tér. Érthető, hogy ebben a helyzetben az elsődleges figyelmet a valódi gyermek kapja. Nem ismervén az emberi érzelmek teljes palettáját, David gyermeki naívsággal csak az édesanyja szeretetére vágyik, azonban a szülők is tudják, hogy egy gép - legyen akármennyire érzékeny is - nem pótolhat egy igazi gyermeket, pláne nem a sajátjukat. Végül arra a döntésre jutnak, hogy megszabadulnak tőle, ami a szabályok szerint annyit jelent, hogy a robotot vissza kell küldeni megsemmisítésre. Monicának ehhez nincsen szíve, de végül mégis magára hagyja David-et.

Itt jelenik meg az egyik legfontosabb morális dilemma: megteremtünk egy robotot, szeretettel teremtjük, hogy szeressen, a saját képmásunkra alkotjuk, de közben megfeledkezünk arról, hogy minden érző lénynek joga van a szabadsághoz, és amit alkottunk azért maradéktalanul felelősek is vagyunk. Mert szép dolog egy robotot alkotni, de ne felejtsük el, hogy míg mi emberek halandóak vagyunk, addig az ő tartalékaik szinte kimeríthetetlenek. Beléjük programozhatjuk, hogy egy életre szeressenek minket, de ha mi már nem leszünk, csak számukra okozunk fájdalmat, mivel hiányozni fogunk nekik. Akinek érzései vannak, az érzi a fájdalmat is. Ez az, amit az emberek nem gondolnak át. Kubrick Watson-nal karöltve morális szempontból igenis gondolkodtató történetet alkotott, zseniálisan bemutatva, ahogyan a robotok kiállnak egymásért, miközben mi emberek félünk tőlük, amiért mások; és rettegünk, hogy egyszer átveszik majd a hatalmat felettünk.

Jó példa erre a Cirkusz, ami a régi római időket és a Colosseumot idézi fel. Pusztán annyi a különbség, hogy míg ott embereket feszítettek keresztre, és falattak fel állatokkal, addig ebben a történetben robotokat gyűjtenek be, és minél változatosabb módon semmisítik illetve alázzák meg őket. Jellemző emberi példa, a múlt ismétli önmagát, az ember nem tud elszakadni a pusztítástól, a rombolástól, telve van a szívünk haraggal és gyűlölettel, mert félünk attól amit teremtettünk, de elfelejtjük azt, hogy ők részben mi vagyunk, csak organikus organizmus helyett mechanikusak, de telve szeretettel, érzelmekkel, nem mondhatunk felettük ítéletet, mert akkor egyben magunk felett is ítélkezünk.

Szóval David egy ilyen megsemmisítőhelyre kerül, és itt ismerkedik meg a körözés alatt álló - hozzátenném teljesen alaptalanul - Gigolo Joe-val (Jude Law), aki felkarolja kicsi főhősünket, és együtt menekülnek a biztos pusztulás elől. Jude lenyűgöző alakítást nyújt robot Gigolo-ként: sokszínű személyiségével ezt a karaktert is hitelesen formálja meg. Felhőtlenül ropja a táncot, imádja a nőket - ők is őt -, kellően intellektuális alkat - egyszerűen telitalálat választás mind a színész, mind a karakter.

Külön méltatnám a film fantasztikus díszleteit, amelyek egy kicsit Mad Max-esek (gondolok itt a Cirkuszra) vagy a városra, ami élénk, harsány színeivel amolyan asimovi hangulatot áraszt, megspékelve némi William Gibson féle cyberpunkos beütéssel. A nem is olyan távoli jövőben járunk, mégis emberközelinek érezzük a helyszíneket és a környezetet.

David és Gigolo együtt mennek tehát tovább a városba megkeresni a Kék Tündért, aki remélhetőleg majd igazi kisfiúvá változtatja robotunkat. Külön plusz pont a rendezőnek és forgatókönyvírónak, amiért ezt az elemet beépítették a forgatókönyvbe. Ki ne hallott volna már Pinocchio-ról, akit a Kék Tündér igazi kisfiúvá változtatott. David ezt a mesét még otthon hallotta, amikor Monica a kisfiának olvasta fel, és ekkor körvonalazódott benne a felismerés, hogy ha ő is igazi lenne, akkor talán szülei mindennél jobban szeretnék őt. Monica is biztos csak azért hagyta el őt, mert ő csak egy robot és nem igazi ember - gondolja David naívan. Már csak azért is ügyes ötlet volt ez a készítők részéről, mert mindenki hisz valamiben: a hit nagyon fontos, hiszen ez határozza meg mindennapi életünket is. David robot létére olyan ábrándot kerget, mely valójában nem létezik, mégis képes hinni bene: az egyetlen dolog, ami élteti őt az az, hogy az út végén majd ott vár rá a Tündér, akinek segítségével hús-vér emberré válhat.

Végül Manhattan elárasztott városa alatt, a víz szívében talál rá a Kék Tündérre, azonban hiába szól hozzá, nem jön rá, hogy az csupán egy szobor, egy mese szimbóluma. David nem adja fel a reményt, a Tündér jóságos arca nyugodtan tekint le rá és viszont. Így telik el 2000 év.

Egy kritikában olvastam valahol, hogy ez a történeti átfedés, a 2000 év nem tett jót a filmnek: túl nagy ugrás volt, miért kellett pont ennyi időnek eltelnie. Nos én viszont pontosan úgy gondolom, hogy ez az óriási ugrás adja meg igazán a film koronáját, ékét, ami nélkül biztosan szegényebb lenne a történet.

2000 év után minden befagyott, az egész világot jégpáncél borítja. Megjelennek a Földön az idegenek, akik az emberiség után kutatnak, és jégbe fagyva találnak rá a kis David-re, akit az utolsó megmaradt emberi lénynek vélnek. Kubrick és Spielberg keze nyoma különösen érezhető ennél a jelenetsornál: az idegen civilizáció Spielberg-nél visszatérő motívum, de Kubrick-nál is találkozhattunk vele a 2001: Ürodüsszeiában, igaz más megközelítésben. Nagyon jó ötletnek tartom az idegenek ábrázolását, teljesen egyedi hangulatot kölcsönöz a filmnek, ráadásul a lények szándékaikban olyan civilizációt testesítenek meg, mely barátságos és nem ellenséges szándékkal érkezett a Földre. Úgy érzem, hogy az a bizonyos 2000 év is talán egyfajta biblikus utalás Kubrick és Spielberg részéről, hiszen maga a film 2001-ben készült és ugye Jézus születésétől számítjuk az eltelt éveket. Az idegenekre pedig egyfajta új megváltókra is tekinthetünk - ha az emberiségnek nem is, David-nek mindenféleképpen azok, legalább egy napra.

Az utolsó perceket nem szeretném lelőni, sőt kérek inkább mindenkit, aki idáig eljutott ebben az írásban, és még nem látta ezt a filmet, hogy feltétlenül nézze meg, és készüljön fel rá, mert olyan katarzist kiváltó befejezésben lesz része, amelyet filmben ritkán látni! Legyen annyi elég, hogy David-nek teljesül az álma, de nem egészen úgy, ahogyan azt eltervezte - olyan érzelmi töltetet kölcsönözve ezzel az utolsó pár percnek, hogy szégyen, nem szégyen a végén elmorzsoltam pár könnycseppet.

Mint látható, engem teljesen magával ragadott a film, akárhányszor is nézem, mindig nyújt valami újat számomra. Nagyon kevés az olyan produkció - nincs is talán még egy hasonló - mely ennyire gyönyörűen hirdetné a szeretet fontosságát, és amely ennyire mély érzelmekkel és morális témával operálna.

Úgy gondolom, Spielberg kifogástalanul vitte vászonra a néhai Kubrick grandiózus jövőképét, és a Mester nyugodt szívvel tekinthet le odafentről, hiszen amit megálmodott, az fantasztikus tálalásban került minden rajongó és néző elé. Kihagyhatatlan mestermű, mely semmihez sem hasonlítható alkotás. Nézzétek meg - akár többször is -, de ne csak nézzéték, hanem értsétek is, és gondolkozzatok el rajta, vajon robot is lehet-e ember, illetve képes-e olyan érzelmek közvetítésére mint mi. Számomra egyértelműen igen, számotokra pedig ott a lehetőség, hogy megtekintsétek eme gyöngyszemet, és saját magatok értelmezzétek a mondanivalóját. Jó szórakozást mindenkinek hozzá! 10/10

Pozitívumok:
- Kubrick mester utolsó filmtervének méltó feldolgozása
- Grandiózus alkotás a szeretetről illetve a robotokról
- Megfelelő hosszúságú játékidő

Negatívumok:
- Ha valaki tud ilyet, az írja meg! Mindenki véleményét szívesen olvasom. :)

10:10 Retreat
I had a retreat at Caliraya Re-Creation Center with my CCF friends last weekend. At first I was apprehensive about going---I'd not gone to retreats in such a long time and due to recent emotional turmoil I wasn't really in the mood. However, I knew I needed it, so I made an effort to go anyway. (Aumar had already paid for me in advance, so it would be a shame to waste that payment).

I'm happy I went. Things began to fall into place again, and I left with a renewed sense of purpose. I can't be a man without being a leader, and I can't be a leader without being a vision. By the grace of God, I now have one. As of yet, however, I can't really share it. All I have to say is that everything seems to be so much better now that I'm actually applying what I believe in. Many thanks to all the people involved, and above all, I thank the Lord for moving mightily in my life once more.

Pics on my [multiply]. (Contacts only)

A Separate Peace

I hated this book when I first encountered it nine years ago in my third year of High School. I didn't see the point, didn't feel the need to read it, and didn't empathize with the characters. I was so immature and so blinded by the flash and boom of my video games that I didn't realize how similar I was to Gene.

Now, as an adult, I read the novel in preparation for the long test I was giving my first year students. The book grew on me, and now I understand what it was all about. I was not very different from Gene---an insecure young man who always saw others as competition, building up elaborate defenses against them without knowing that my greatest enemy was myself. I'm happy to have reconciled myself to this novel.

A Farewell and A Tribute

Ernest Gary Gygax, creator of the original Dungeons & Dragons roleplaying game, has passed away at the age of 69. The game he developed proved tenacious in the face of zealous, well-meaning-but-misled Christians who decried the game as promoting Satanism and the occult (which it does not, seriously---players are likely to kill demons more than summon them, though the option is there. Much like real life, where good and evil is mostly up to you.).

D&D went through three (and a half) editions---the first two of which were written by TSR, Gygax's company, while 3.0 and 3.5 were produced by Wizards of the Coast, which had purchased TSR before it filed for bankruptcy. And now, on the cusp of the release of the Fourth Edition, Gygax rolls his last save and passes on to face our Good Lord. I hope that I would see him when I go the way of all flesh and join the Lord's heavenly host.

If not for D&D, our modern RPGs wouldn't be the same. Before D&D, people stopped roleplaying once they grew out of Cops & Robbers or Cowboys & Indians. D&D made the RPG a viable gaming genre, it gave its exuberant spirit a form, it made it flesh. It reminded people of how fun it was to imagine one was a knight on horseback, or a wizard of incredible power. It inspired many future game-makers to produce RPGs. Final Fantasy, Chrono Trigger, Baldur's Gate, Neverwinter Nights, Diablo, and I hate to say this, but even MMOs like Ragnarok and World of Warcraft were all inspired, directly or indirectly, by the grandfather of all modern RPGs.

GG, Mr. G.G. I owe you hours of fun and enjoyment with my players---my students and my Creative Writing club members---with whom I otherwise wouldn't know what to do. God speed thee to thy eternity.

Salutations,

Your Black Lion

March 13 & 14, 2008 at 7:30 p.m. at the Bath House Cultural Center,
WingSpan will present a staged reading of:

10:10
a new screenplay by Dallas Playwright, Vicki Caroline Cheatwood.

10:10, a dark comedy in which a mild-mannered vocal teacher meets her
cowboy-dream-come-true at a wedding - her wedding!
10:10, the relationship you'll never go back to; the sex you'll never forget.

Directed by Gail Cronauer

PAY WHAT YOU CAN
Post show talk back with the playwright, actors and director

If you would like reservations or more informationm please call: (214) 675-6573 or email: wingspan@wingspantheatre.com
Website

• ผมเลยไป sudo passwd root ก่อน.
• แล้วค่อยสั่ง sudo system-config-printer.

ใช้ user ผมเองโดยไม่ใช้ sudo มันไม่ผ่านอะ งงๆเหมือนกัน. เหมือน CUPS จะรับแต่ root ลองเข้าไปที่ http://localhost:631 ก็รับแต่ root อะ.

ใช้ได้เนียนมากๆเลย :-D. แต่ว่าที่บ้านใช้ Brother HL-2040 อะ.

Léon (1994)

"He moves without sound. Kills without emotion. Disappears without trace."

Ki a rendező: Luc Besson. Minden igazi filmrajongó ismeri ezt a nevet. Aki nem, annak egy kis segítség: Monsieur Besson hazájának jelenleg első számú filmes személyisége, akit túlzás nélkül lehet a francia mozi pápájának nevezni, hiszen szinte minden nagyobb volumenű gall projekt stáblistáján ott díszeleg a neve: legtöbbször mint producer vagy forgatókönyvíró, de tíz alkalommal a rendezést is vállalta. Direktori munkájának minősége ugyan meglehetősen hullámzó, de mindenesetre a modern francia filmgyártásban megkerülhetetlen a neve, köszönhetően többek közt a Nagy kékség című filmjének, vagy jelen írás tárgyának.

Ki játszik benne: Jean Reno, aki filmes karrierjét lényegében Besson-nak köszönheti, hiszen a mester kezdeti filmjeiben egy főszerepet (vagy legalább egy mellékszerepet) mindig rá osztott. Reno azóta az egyik legelismertebb francia színész lett, aki szinte minden műfajban megmutatta képességeit, és több hollywoodi produkcióban is megcsodálhattuk karakteres marcona megjelenését.

A film másik főszereplője Natalie Portman, akinek ez volt a mozis debütálása, és azóta már Hollywood egyik legismertebb és foglalkoztatottabb színésznőjévé avanzsált.

A Leon rendkívül erős, negatív karakterét pedig nem más mint Gary Oldman alakítja, aki itt valószínűleg minden idők legzseniálisabb korrupt zsaru figuráját formálta meg, és zsenialitását azóta is csillogtatja legtöbb filmjében.

Mi a sztori: Léon (Reno), a hidegvérű és profi bérgyilkos befogadja a 12 éves Mathildát (Portman), akinek családját korrupt rendőrök végezték ki, élükön Stansfield (Oldman) nyomozóval. A két roppant ellentétes személyiségű különc hamarosan összebarátkozik, és Léon elkezdi felkészíteni Mathildát, hogy az megbosszulhassa családjának kiirtását.

Értékelés: Mestermunka! Minden ízében remek film, és az egyik legnagyobb alapmű minden filmmániás vagy akcióguru számára: aki ezt nem látta, az lényegében nem is tudja értékelni Luc Besson munkásságát. Kétség nem fér hozzá, hogy a mester legjobbja ez a film, az IMDb-s értékelések ugyan soha nem voltak és nem is lesznek mérvadóak, de azért a Top 250-es listán 39-nek lenni elég impresszív!

A film remek felütéssel indít: Léont láthatjuk akció közben, miközben profi módon nyomja a melót, bár itt még csak felületes képet kapunk, mivel hősünk karaktere azért ennél jóval mélyebb. Jean Reno tökéletesen formálja meg a zord külsejű, ám belül gyermeki lelket rejtegető figurát: az alakítása roppant meggyőző, és külön kiemelném, hogy a fejszerkezete hihetetlenül jól passzol Leonhoz, látszik, hogy Besson egyenesen Reno-ra írta a karaktert. Hálát adhatunk tehát a rendezőnek, amiért megérezte, hogy Victor, a takarító a Nikitából sokkal többre hivatott egy apró mellékszerepnél (szvsz már maga az a karakter jobb volt mint az egész film). Egyszerűen zseniális a figura, és az a helyzet, amibe Besson belehelyezi, valami egészen rendkívüli: nem is tudom, akciófilmben mikor láttam utoljára ilyet. Talán a Heat-ben volt ennyi mélység, az keverte ennyire jól a drámát az izgalommal, és persze ott uralták ennyire erőteljesen a filmet a színészek.

Natalie Portman színésznői bemutatkozása rendkívül jól sikerült, panasz nem lehet rá, azonban a két zseniális karakter, Leon és Stansfield mellett még ő is elhalványodik.

Miután Reno-t már eleget méltattam, hadd térjek most rá Oldmanre. Egyszerűen bámulatos, hogy a nézőt a fazon szinte minden egyes mondatától kirázza a hideg: Stansfield figurája hihetetlenül őrült és zseniális (persze ehhez a szájába adott kurvajó dumák is hozzájárultak). Különösen Mathilda családtagjainak meggyilkolásánál, egy ilyen jelenetet bizony csak 10-20 évenként egyszer írnak meg, és játszanak el ilyen jól!

Egyszerűen minden részlet hiteles a filmben: Reno magányos és gyermeteg lelkű bérgyilkosa, Mathilda szenvedése a családjával, a férfi és a kislány közötti különös kapcsolat, vagy Stansfield őrült és pszichopata figurája. Nincsenek céltalan mellékszálak, az akciójelenetek kivételesen jól lettek megcsinálva, sikerült a badass-faktort különösen magasra tolni, kimaradtak a slow-motion repülő galambok illetve az össze-vissza ugrándozó főhősök, és ebben a filmben senki sem írta be cheat-nek az allammo-t...

Az egész film úgy felejthetetlen, ahogy van! Egy elképesztő erejű dráma, mely a bérgyilkos-korrupt rendőr alapszituációt használja fel háttérként, de a hangsúly nem ezen van. A történet ugyanis inkább két magányos ember gyönyörű és különleges kapcsolatát ábrázolja rendkívüli érzékenységgel. Azt a folyamatot, ahogy egy kőkemény és hidegvérű bérgyilkos lassan de biztosan igazi, érző szívű emberi lénnyé válik, közel enged magához valakit, és már nem csak egy növény iránt képes szeretet érezni. Azt mutatja be, amit ez a figura képes megtenni a másikért, akinek sivár élete leggyönyörűbb napjait köszönhette, amiért az színeket hozott az életébe. Mestermunka! Egyértelműen 10/10.

Director: Brad Bird

Cinematography: Robert Anderson and Sharon Calahan

Screenplay: Brad Bird

Cast: Patton Oswalt and Lou Romano

Rating G
Country: USA
Language: English

Original music: Michael Giacchino

Review:

Remy (Oswalt) is a small rat with big dreams. Born with a particularly well-developed sense of smell, he has a taste for good food -contrary to his family, who have no qualms about eating trash. His passion for food occasionally puts him in danger due to his risky attempts at getting 'the good stuff' straight from humans' kitchens. One of these adventures has the rodent whisked to Paris after discovering the work of Gusteau, a recently deceased chef who claims 'Everyone can cook'. Remy ends up in the sewers below the chef's famous restaurant and becomes friends with the new garbage boy, a clumsy redhead named Linguini (Romano). With a little teamwork, the pair's recipes begin to restore the restaurant's old fame.

When I heard there would be yet another animated film coming out, I was a little wary. I honestly had the thing boycotted until it came out on DVD and I kept hearing all the amazing reviews. I refused to let myself be swayed, determined to hate the kitchen rat just on the basis that I couldn't deal with another boring cartoon... And boy am I glad I saw this film.

Pixar is very well known for their innovative and compelling stories, and they've completely surpassed any previous accomplishments with Ratatouille. From the breathtaking Parisian scenery to the amazingly realistic detailing, this movie is a visual treat whether you like animated films or not. The story is original, but has a classic feel to it which is reminiscent of older films such as Toy Story, and obviously has the occasional Pixar reference (ie Linguini's boxers have the Incredibles logo).

The original music is also beautiful, and really gives a melodic feel to the movie.

I recommend Ratatouille for a light-hearted, good laugh which will no doubt please just about anyone. Ten expensive wines on ten!

Links:

- Official Website
- IMDb link
- Theatrical Trailer
- Rent it on NetFlix
- Buy it on Amazon

I posted some beta versions of the unreleased emTube version 1.09. It seems like this version will not be released for public, instead the developer offers brand new version 1.0.10 on his website since today.

Apart from normal stability improvements and bug fixes, "emTube 1.0.10" includes three new languages (Spanish, Bulgarian and Hebrew).

emTube is now able to find also videos with restricted content.

Additionally, there is a "Sort by" option to arrange searched videos by "Relevance", "Date added", "View Count" or "Rating".

And finally an option to "Scan drives for FLV videos" which is useful to play transfered Flash files, e.g. from your computer.

Changelog:

Fixed the infamous 404 error.
New: emTube searches now include restricted content.
New: added Spanish, Bulgarian and Hebrew translations.
New: added "sort by" option to the search view, also available as an settings option.
Fixed problems with playback of FLV files generated by SUPER conversion program.
Fixed: download percentage on the navigation pane wasn't updated in some circumstances.
New: Saved clips view now includes an option to scan your phone memory / memory card for flash video files.
Fixed: A lot of bug fixes and small changes suggested by users to improve usability.

Nice new features and bug fixes again. You can download the new version here.

Oldboy (2003)

"15 years of imprisonment, five days of vengeance"

Ki a rendező: A koreai származású, igen sokoldalú Park Chan-wook, aki egyben író, rendező és producer is, és megannyi díj illetve jelölés jogos tulajdonosa. Legismertebb alkotása kétségkívül a legendás Bosszú-trilógia, melyben az Oldboy középen helyezkedik el. Az első a szintén fantasztikus és lehengerlő Sympathy for Mr. Vengeance (A bosszú ura), míg a záródarab a Lady Vengeance (A bosszú asszonya). A 3 kultfilm összesen 29 (!) nemzetközi díjat nyert, közülük az Oldboy - mai témánk - a trilógia szerintem legletisztultabb darabja.

Ki játszik benne: A dél-koreai születésű Choi Min-sik, aki hírnevét színházi darabokkal alapozta meg. Igen sokoldalú és zseniális színész, szinte mindenféle karaktert képes emberközelien megjeleníteni: a Failan-ban például egy gengszert alakított, míg a Chihwaeson: Painted Fire-ben egy XIX. századi festőt. A legnagyobb elismerést és a nemzetközi hírnevet azonban a 2003-ban bemutatott Oldboy c. film hozta meg számára.

Mi a sztori: Oh Dae-su (Choi Min-sik) egyszerű ámde annál többet fecsegő ember, akinek az alkohol az egyik legjobb barátja. Trágár szájú és kötekedő személyiség, aki egyáltalán nincs tekintettel környezetére. Egy incidenst követően a rendőrségen találja magát, ahonnan barátja menti ki. Azonban a gondok csak itt kezdődnek: a rendőrörs elhagyása után az esti szakadó esőben egy fülkéből telefonál, de haza sajnos már nem jut el. Hirtelen eltűnik, elrabolják, a tetthelyen pedig csak egy lila esernyős titokzatos embert látunk, miközben az eső továbbra is csak szakad...

Egy rideg szobában ébred fel, ahol minden nap ugyanúgy telik: egyedüllét négy fal között egy televízióval, óramű pontosságú ebédekkel és harsogó orosz takarodóval. Hosszú-hosszú idő telik el, és Oh Dae-su még mindig nem tudja, hogy miért került ide. Az évek bomlott elméjű, kőkemény és bosszúra szomjazó embert eddzenek belőle. 15 év elteltével minden vágya, hogy felkutasssa a lila esernyő titokzatos tulajdonosát, aki tönkretette az életét. Egyetlen cél élteti csak: a bosszú!

Értékelés: Nem most volt a napja, hogy láttam ezt a filmet, de még mindig elevenen él bennem. Igen, az ázsiai filmek már csak ilyenek: mély és sötét ábrázolásmódjukkal, nem mindennapi történeteikkel, felkavaró ábrázolásmódjukkal szöges ellentétei az amerikai álomgyár movie-jainak. Az Oldboy is ebbe a kategóriába tartozik. Az utóbbi évek talán legfelkavaróbb, kifejezetten naturalista ábrázolású, egészen sajátos látványvilágú filmje, mely óriási fricskát nyomott a nagy Hollywoodnak! Tömören szólva, ez egy igazi bosszúfilm! Láttunk már számtalan ehhez hasonló alkotást, egykaptafára menő szemet-szemért klisét, de amit az Oldboy tálal elénk, olyat állítom, még sosem!

A történet főszereplője Oh Dae-su, akit Choi Min-sik egészen elképesztő módon kelt életre, olyan színészi teljesítménnyel, hogy gondolkozás nélkül adtam volna neki egy Oscart! Ritkán látni ennyire erőteljes színészi alakítást: a mindent elsöprő vágy, a szenvedés és a megannyi érzelem ilyetén való hihetetlen ábrázolása egyetlen embertől. Min-sik szinte egybeforr karakterével, hasonló példaként talán Kubrick kultfilmjét a Ragyogás-t tudnám felhozni Jack Nicholson szintén elképesztő alakításával.

No, de kanyarodjunk vissza a filmhez! Főhősünket egyszer csak elrabolják, és 15 - igen 15 - évig tartják fogva egyetlen szobában. Persze ne gondoljunk lágeri bánásmódra: hősünket etetik, itatják, gondoskodnak róla, de 15 év rendkívül hosszú idő egy ember életéből. Itt lehet csak igazán megfigyelni, hogyan változik át Oh Dae-su; hogyan jeleníti meg az őrület, a magatehetetlenség, az elhagyatottság és a magány érzelmeit; hogyan szántják fel arcát barázdák az egykor életerős férfinak; és hogyan törik meg a kilátástalanság szörnyű súlya alatt. Az itt megnyílvánuló színészi játék az, melyet sosem feledek el, és ilyen teljesítményre csak nagyon-nagyon kevesen képesek.

Ki az emberrabló, mi a szándéka, miért, mivel, mikor, és miért pont én? - ezek a kérdések kavarognak hősünkben 15 év után, miután szabadon engedik, miközben egyetlen dolog élteti csak: a bosszú! Igen, szabadon engedik, bár elég különös körülmények között, nem messze onnan, ahonnan elrabolták, egy lakótömb tetején. Az idő múlását is jól mutatja, hogy a telefonfülke, ahonnan az ominózus jelenet indult, már csak a múltban létezik: helyére új házak épültek, hiába 15 év nagy idő!

Te mit tennél, ha 15 év után kiszabadulnál fogságodból; ha 15 év után először látnád újra embertársaidat; ha 15 év után újra fel kellene fedezned a világot, melyről úgy véled, ismered, de valójában mégsem, hiszen átalakult veled együtt? Talán elindulsz válaszokat találni a kérdéseidre. Ahogy azonban hősünk is egyre mélyebben ássa bele magát a megpróbáltatásait okozó múltba, szembe kell néznie a ténnyel, hogy talán jobb lett volna, ha a miért miért marad, és soha nem bolygatja a válaszokat.

A film képi világa egyszerűen lenyűgöző, szép és letisztult. A csavaros és nem mindennapi történet lassan de folyamatosan bontakozik ki, logikai bukfencnek nyoma sincs, minden félelmetesen precíz és pontos. Fantasztikus fényképezés, kiváló operatőri munka, és szerény, ámde tartalmas dialógusok fokozzák a feszültséget és kíváncsiságot a nézőben, mindvégig fenntartva ezzel az érdeklődést, az első perctől az utolsóig!

Legyen elég ennyi kedvcsinálónak! Ha tudjátok nézzétek meg, nagyon ajánlom mindenkinek, de előtte egy jótanács: tisztítsátok ki szíveteket és lelketeket, nyugodtan, előítéletektől mentesen üljetek le a film elé, mert olyan élményben lesz részetek, melyet jó ideig nem felejtetek majd el! A Hatodik érzék csavaros volt? A Rekviem egy álomért felkavaró? A Fűrész elgondolkodtató? Nos az Oldboy mindezekre rátesz még egy lapáttal, és olyan erős befejezést produkál, amelyet filmben én még nem láttam! Ha jól figyeltek, a legvégén minden puzzle a helyére kerűl, és az utóbbi évek talán legprofibb és legfelkavaróbb befejezését láthatjátok. Kiváló példája annak, hogy bizonyos esetekben jobb, ha nem derül fény az igazságra!

Park Chan-wook valódi mesterművet alkotott, amelyről évek múltán is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Ezt a filmet mindenkinek látnia kell, aki kellő nyitottsággal rendelkezik.

MESTERMŰ, így csupa nagy betűvel! 10/10